Klebelsberg kottája


Klebelsberg tagadhatatlanul korszakos és nagyformátumú kultúrpolitikus volt. Aki elfogulatlanul közelít munkásságához, az el kell ismerje: nélküle nem születtek volna meg a trianoni Magyarország tudománymegalapozó-fejlesztő törvényei – mint például a természettudományos kutatások intézményrendszerének megalkotásáról vagy a külföldi magyar kulturális intézetek létrehozataláról szóló törvények. Ezek a törvények (s nyomukban a megtett konkrét intézkedések) máig hatóan bekapcsolták a magyar tudományt a nemzetközi tudományos vérkeringésbe, itthon pedig alapintézmények és intézetek sokaságát hozták létre.

Az utókor tudatában leginkább „nagy iskolaépítőként” rögzült néhai miniszter tevékenységét azonban nem pusztán a pragmatikus cselekvési hajlam, hanem az ideologikus alkotási vágy, sőt szenvedély is jellemezte. Klebelsberg nem csak iskolákat emelt, de fogalmi „építményekben” is gondolkodott. Ilyen volt például a „neonacionalizmus” fogalma, amelynek ő maga volt a kiötlője s (a korabeli mérvadó sajtón keresztül) következetes propagátora is.  1928-ban Neonacionalizmus címen adták ki cikkeinek gyűjteményét, s a kötethez maga a miniszterelnök, Bethlen István írt előszót. E kötet elé a kultuszminiszter is írt egy bevezetőt, amelyben saját fogalmát így definiálja: „Mit értek én neonacionalizmus alatt? A pozitív, az aktív, a produktív, a konstruktív emberek szolidaritását; a munkás, az alkotó emberek szent összefogását a rombadőlt haza újjáépítésének nagyszerű munkájában; öntudatos összefogást a kritika túltengéseivel, a hiperkritikával és általában a negatív emberekkel szemben”. A kötet egy későbbi dolgozatában  (Új magyar típus) pedig így fogalmaz: „A neonacionalizmus főfeladata egy új magyar eszménynek, egy új magyar embertípusnak a kimunkálása; aki keveset beszél és szónokol, de annál többet dolgozik és alkot”.

Figyelve az elmúlt másfél év történéseit, talán nem túlzás annak megállapítása, hogy a Fidesz vezette kormány tagjai a neonacionalizmus fogalma kivételével maguk is mondhatták, írhatták volna a fentieket. Hiszen – menjünk csak sorban –: 1. A Fidesz-kormány általában vett politikai krédója a munka piedesztálra emelése a – nevezzük így – „munkátlansággal”, a munka nélkül szerzett jövedelmekkel szemben. 2. Ma is létezik egy „szent összefogás” (ez testesül meg a Nemzeti Együttműködésben), amelynek célja 3. Az elmúlt nyolc évben (a bal-liberális kormányok alatt) „rombadőlt haza” újjáépítése. 4. Abban is követi a mai kormány a néhai minisztere által kijelölt szellemi utat, hogy rendkívül érzékeny a „hiperkritikával”, illetve az általa „negatívnak” tekintett emberekkel” szemben. 5. Ma is napirenden van egy „szófukar”, ám „tett-centrikus” embereszmény körvonalazása, amelynek egyik elsőszámú példája maga a miniszterelnök.

De tovább is mehetünk, s megállapíthatjuk, hogy Klebelsberg szellemisége az elmúlt néhány hétben megalkotásra kerülő törvénytervezetekben is tetten érhető. Mint például az újonnan terítékre kerülő köznevelési törvény esetében.  Természetesen már maga a cím sem véletlen. A bal-liberális oldalon persze máris megjelent a „hiperkritika”, hogy ti. ezzel a tervezettel nincs mit kezdeni, mert úgy rossz, ahogyan van. Nem nehéz megjósolni, hogy a kormányoldal számára az ilyen kritikák üzenete inkább megerősítő lesz, abban az értelemben, amit Klebelsberg a „negatív” emberekről írt. Holott itt egy nagyon fontos, mondhatni: kardinális kérdésről van szó. Kár lenne, ha erről egy rossz törvény születne.
 
Oktatás vagy nevelés? – e kérdésben foglalhatnánk össze a lényeget, amelyre az automatikus felelet nyilvánvalóan az, hogy oktatás és nevelés. Csakhogy ez utóbbit, a nevelés fogalmát az elmúlt 20 évben egyáltalán nem sikerült értelmezni. Százból kilencvenkilenc magyar – noha felméréssel ezt nem tudnánk igazolni – bizonyára úgy gondolja, hogy az iskola oktasson, és ne neveljen. Vagy neveljen, de fogalmunk sincs, hogyan.

A nevelés témaköre pedig szinte a demokrácia szívéhez kapcsolódik: ahhoz, hogy mit is gondolunk a demokratikus állampolgárról. Egyáltalán gondolunk-e erről a furcsa „állatfajról” valamit is. Attól tartok, amit gondolunk, az nem túl sok és inkább negatívum: a demokratikus állampolgár az állam által nem irányított egyén. Csakhogy ennél azért jóval többről van szó. Mert kétségtelen, hogy nem túlságosan szerencsés ma – a törvény tervezetében – valamifajta új embereszményről beszélni, de a másik, az eddigi véglet sem túl jó: ha a demokráciát politikailag  „neveletlen” állampolgárok tömege népesíti be. Sajnos, a rendszerváltás utáni több mint 20 év történelmében e rendkívül fontos kérdésről nem folytak érdemi viták, s Magyarországon sokan ma is úgy vélik, hogy az államnak, a kormánynak semmiféle kompetenciája nincs a nevelés, pontosabban a nevelődés témakörében. Ez azonban erősen vitatható állítás. A nyugat-európai demokráciák éppen az által értek el kiugró eredményeket, mert a 2. világháború utáni nagy átalakulások során nem pusztán intézményeiket, de a társadalmi mentalitásokat is demokratizálták. Hogyan? Az iskolarendszernek nem csupán az oktatási, hanem a nevelési szegmensébe való hatékony befektetésekkel.

A Hoffmann Rózsa-féle tervezet ha ki nem is mondja, de áttételesen deklarálja elkötelezettségét Klebelsberg Kunó kultúrpolitikai eszményei iránt. Felismer egy nagyon is létező kihívást („Lehet-e demokráciát építeni demokraták nélkül?), ám a kihívásra  Klebelsberg Kunónak az 1920-as évek második felében születő válaszát adja; egy totálisan neveléshiányos helyzetre a „totális” nevelés receptjét. Ez, félő, bezárja a vitát, mielőtt az kinyílhatna. Holott a magyar demokrácia megújulásához a (politikai) nevelés érdemi reformjára nemcsak szükség volna, de a demokrácia nyugatias kiteljesedése e nélkül szinte elképzelhetetlen.     

2011.10.11.
 
 
Az elemzés szerkesztett változata megjelent a Hírszerző.hu portálon

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország