De valóban illiberális demokrácia létezik-e Magyarországon?

Magyarország és az illiberális demokrácia

Fareed Zakaria 1997-ben publikálta nagy hatású tanulmányát az illiberális demokráciák felemelkedéséről (The Rise of Illiberal Democracy). Egyértelműen elhatárolta egymástól a nyugati típusú liberális demokráciát (másképpen a konstitucionalista liberalizmust) és az illiberális demokráciát. Előbbire nem csak a szabad választások, hanem a jogállam, a hatalmi ágak megosztása, és az olyan alapvető szabadságjogok, mint a szólás-, gyülekezési-, vallásszabadság tiszteletben tartása is jellemző. Emellett ügyelnek az egyén autonómiájának tiszteletben tartására. Az illiberális demokráciára ellenben nem jellemzőek a nyugati értelemben szabad választások, és tendencia, hogy a demokratikusan megválasztott kormányok abszolút szuverenitásra tartanak igényt, ennek érdekében centralizálják a hatalmukat, és átlépik az alkotmányos határokat.

Arra a lehetséges ellenérvre válaszul, hogy elképzelhető-e egyáltalán demokrácia konstitucionalista liberalizmus nélkül, Zakaria történelmi visszatekintésben mutatott rá, hogy a liberalizmus jó ideig nem tette magáévá az általános választójogot, azaz a liberalizmus és a demokrácia nem járt kéz a kézben pl. a XIX. századi Angliában. Ugyanakkor érdemes felvetni azt a kérdést, hogy a konstitucionalista liberalizmus imént felsorolt elvei, különösen a valódi szabad választások nélkül beszélhetünk-e egyáltalán demokráciáról, azaz demokráciának minősíthető-e az „illiberális demokrácia”? Nem egy olyan politikai rendszert ismerünk, amelyekben hiába versengett több párt a választók kegyeiért, a választások tisztasága kapcsán komoly kételyek vetődtek fel, s a hatalmi manipulációk segítettek hatalmon tartani hosszú évtizedeken keresztül a hatalmi pártot. Csak néhány példa ezek közül: a mexikói Intézményes Forradalmi Párt (PRI) hat évtizedes uralma (1940- kb. 2000), a szerbiai Szocialista Párt hegemóniája (1990-2000), vagy akár a Horthy-rendszer különböző neveket viselő kormánypártja. Ha pedig a választásokon a manipulációk miatt nem érvényesülhet a választók szabad akarata, akkor még közvetetten sem igen érvényesülhet a „népuralom”, a demokrácia esszenciális eleme. Ellenben, ha a demokráciák közé besoroljuk azokat a rendszereket, amelyek rendelkeznek a többpárti választások teljes spektrumával, és azokat a rendszereket is, amelyekben többé-kevésbé szabadon gyakorolhatóak a politikai jogok, akkor ilyen értelemben még egy illiberális demokrácia is lehet demokrácia.

Amikor tehát azt a kérdést tesszük fel, hogy demokrácia-e még Magyarország, és ha igen, milyen típusú, akkor a válaszunk attól függ, melyik interpretációt fogadjuk el. Ha a szélesebb értelmezést, akkor is látni kell, hogy eddig a liberális nyugati demokráciák bizonyultak a legfejlettebbeknek a demokráciák közül. Ha pedig csak a liberális demokráciákat ismerjük el demokráciának, akkor a kört természetesen szűkebbre húzzuk. A nyugati sajtóban olvasható értékelések általában ebből a szűkebb értelmezésből indulnak ki, ebből a nézőpontból vádolják a demokrácia megsértésével a Fideszt.

A napokban hatályba lépett Alaptörvény bizonyos rendelkezései cáfolják, hogy Magyarország letért volna a demokrácia útjáról, vagy akár az illiberális demokráciát választotta volna. A 2011-es alkotmány nem egy esetben megismétli az előző, liberális jogállamnak megágyazó alkotmány fordulatait, köztük azt a fontos tételt, miszerint „Magyarország független, demokratikus jogállam”. A „demokratikus jogállamiságból” a Sólyom-féle Alkotmánybíróság igen fontos követelményeket írt elő a hatalom birtokosai számára, különösen a jogbiztonságot, azaz a jogszabályok kiszámíthatóságát és világosságát, az önkényes hatalomgyakorlás elkerülését. Az Alaptörvény emellett hosszan felsorolja az egyénnek azokat a jogait, amelyek általában minden jogállami alkotmánynak elengedhetetlen részei (pl. a méltósághoz, a véleményszabadsághoz való jog).

Vannak azonban az Alaptörvényben olyan mondatok, amelyek másfelől viszont kérdésessé teszik a korábbi liberális demokrácia 1989-90-ben lefektetett alkotmányossági elveihez való ragaszkodást. Az egyik ilyen elem a már korábban is ismert szükségesség-arányossági teszt Alaptörvényben való lefektetése, amelyik kimondja: „Alapvető jog más alapvető jog érvényesülése vagy valamely alkotmányos érték védelme érdekében, a feltétlenül szükséges mértékben, az elérni kívánt céllal arányosan, az alapvető jog lényeges tartalmának tiszteletben tartásával korlátozható (Szabadság és Felelősség fejezet, I. cikk (3) bekezdés)”. Csakhogy ez az elv a korábbi alkotmányban nem szerepelt, azt az akkori Alkotmánybíróság alakította ki, lehetőleg úgy, hogy tág keretet adott az egyéni jogok, így a véleménynyilvánítási szabadság érvényesülésének. Ennek volt köszönhető, hogy a „gyűlöletbeszéd” büntethetősége oly sokáig ütközött akadályba, az Alaptörvény viszont e mondatával nem pozitívan, hanem korlátozó jelleggel tekint az alapvető jogra, legalábbis az ilyen értelmezés előtt megnyílik az út.

A másik példa a „történeti alkotmányunk vívmányai” fordulat, amelyekkel összhangban kell az Alaptörvényt értelmezni. Kérdés, hogy a „történeti alkotmányunk vívmányai” kifejezés alatt melyik korábbi magyar jogforrásokat értik. A „történeti alkotmányunk vívmányai” között mindenesetre alighanem lehet majd találni olyan passzusokat, amelyek az egyéni szabadságjogok korlátozására lehetnek alkalmasak. Ez pedig nem lenne meglepő, hiszen a magyar „történeti alkotmányt” egyenesen a középkorig (lásd pl. Werbőczy Hármaskönyvét), tehát jóval a liberális demokrácia előtti időszakig lehetne visszavezetni.

A legnagyobb aggodalmakat azonban mégsem az Alaptörvény rendelkezései, hanem az Orbán-kormány hatalomgyakorlása váltotta ki. A hatalomgyakorlás által érintett területek és ügyek listája meglehetősen hosszú, kezdve a hatalom koncentrálásával, folytatva az Alkotmánybíróság hatáskörének csökkentésével, a média erőteljesebb állami felügyeletével (Médiatanács), a magánnyugdíj-pénztári vagyon bekebelezésével,  az állam, illetve a kormány hatalmának megnövelésével (az egyik legújabb példa erre az önkormányzati iskolák és kórházak állami irányítás alá vétele), az új választási rendszerrel, bevégezve a Magyar Nemzeti Bank fölötti kormányzati befolyás megnövelésével. A jogalkotáson kívüli mindennapi hatósági viselkedés sem éppen bátorítólag hat a liberális jogállami felfogás hívei számára, ennek nyilvánvaló példája a Klubrádió frekvencia-engedélye meghosszabbításának elutasítása, amelynek az lesz az egyenes következménye, hogy – egy ideig legalábbis – nem hallgatható ellenzéki rádió az éterben.

A kormány jogbiztonsághoz való hozzáállásának pedig immár gazdasági következményei vannak; a magánnyugdíj-pénztári vagyonnak váratlanul az államhoz való irányítása, a hátrányos visszamenőleges jogalkotás (végkielégítések különadója, és részben válságadók) már nem is csak a liberális demokráciát, hanem a polgári tulajdonhoz való alapvető jogot kezdik erőteljesen feszegetni. Az IMF-el való tárgyalások körüli huzavona miatt tovább romló légkörben lassan, de biztosan erősödik a félelem, biztonságban vannak-e az emberek bankbetétei, nem fagyasztja-e be a kormány a bankbetéteket a jövőben egy, a korábbiakhoz hasonló váratlan döntéssel, tovább gyengül-e a forint. Ha a kormánynak nem sikerül eloszlatnia ezt az aggodalmat, akkor beláthatatlan következményekkel járó, a bankokból való tömeges pénzkivonás lehet a folyamat vége. Továbbá tömeges lehetősége nyílik esetleg az ausztriai bankokba való menekítésnek, aminek kisebb jelei már most vannak.

 

***

 

Az Orbán-kormánynak nem csak a gazdaságpolitikája, hanem a belpolitikája is „unortodox”. A többségi demokráciára, a kormányzati hatékonyságra hivatkozva több ízben is elvetette az 1989-90-es rendszer jogállami felfogását. Ugyanakkor hozzá kell tenni, hogy egyelőre nem beszélhetünk annak teljes félretételéről sem, ugyanis továbbra is van lehetőség az Orbán-kormány akár éles bírálatára. Ha liberális demokráciáról nem is beszélhetünk már, illiberálisról sem okvetlenül. Magyarországot köti az európai uniós jogrend, és az – meghatározott feltételek esetén – bírói úton kikényszeríthető. Egy Zakaria által igen hangsúlyosnak tekintett döntő elem sem dőlt el teljesen, ez pedig a szabad választások kérdése. Az új választójogi rendszer a választókerületeknek egyelőre a Fidesznek kedvező átrajzolása, a győztes jutalmazó jellege ellenére sem semmisíti meg az ellenzék kormányra kerülésének esélyét. Sőt, egy erős kormányváltó hangulat esetén egy potenciális győztes ellenzéki szereplő igen komoly vereséget mérhet a Fideszre. Egy tisztességes választási eljárás esetén Magyarország nemhogy a diktatúrák, de még az illiberális demokráciák közé sem feltétlenül sorolható majd be.