Két demokrácia Nyugaton – és Magyarországon (?)

Az ellenzék a liberális demokrácia szellemében veti el a kezdeményezést, mondván, hogy a döntések előkészítésének a helye a parlament. A kormány viszont nem annyira az intézményekre, mint inkább az állampolgári közösség tagjainak összetartozás-tudatára kívánja alapozni a demokráciát, és ezzel szemben sem vethető fel érv. A közösség összetartozás-tudatát pedig mi reprezentálná jobban, mint az állampolgárok bevonódása a döntéselőkészítés folyamatába?
 
Azonban kérdéses, hogy a nemzeti konzultáció jelenlegi formájában alkalmas-e erre a feladatra. Pedig Nyugaton a direkt demokráciaformák – a részvételi, a közvetlen, a deliberatív (tanácskozó, nyilvánosan vitatkozó) demokrácia – eljárásai bevettek, így valóban lenne honnan mintát meríteni. Az alábbiakban bemutatjuk a direkt demokratikus eljárások előnyeit és kockázatait, majd ezeknek a begyűjtését követően választ keresünk arra a kérdésre, hogy mire szolgál(hat) – és mire nem – a nemzeti konzultáció.
 
Először is érdemes különbséget tenni a közvetlen és a deliberatív demokrácia fogalma között. Míg a hagyományos közvetlen demokrácia inkább az intézményekre (népszavazás, népi kezdeményezés) helyezi a hangsúlyt, a deliberatív demokrácia középpontjában a folyamat áll: a nyilvános vita révén formálódik ki a felek álláspontja, és jutnak el valamilyen közös alaphoz. A deliberatív demokrácia alapelve a nyilvános vita lefolytatása. A deliberatív demokrácia kutatásának Nyugaton gazdag hagyománya van, és külön kutatóintézetek, agytrösztök szakosodtak a témára (mint a Stanford Egyetemen működő Center for Deliberativ Democracy vagy a National Coalition for Dialogue & Deliberation).
 
A jelenlegi kormány a nemzeti konzultáció kezdeményezésével közelíti Magyarországot a deliberatív demokráciához – vagy pontosabban, csak közelítené. Ha a magyar politikai kultúra nem tartaná fogságban a kormányt, éppúgy, ahogyan az ellenzéket. Amellett érvelünk, hogy a nemzeti konzultáció alapjaiban deliberatív, de megvalósítása és célja nem.
 

Nyugati trendek: előnyök és kockázatok
 

Nyugaton régóta megfigyelhető a törekvés a politikai szereplők részéről, hogy az állampolgárokat bevonják a döntések előkészítésébe. A modern demokráciának a közvetlen és deliberatív elemekkel való bővítése, színesítése nem tekinthető „populizmusnak”, „demagógiának”, hiszen akkor a nagy hagyományokkal rendelkező népszavazás és a népi kezdeményezés intézményét is el kellene vetni. Márpedig ki állítaná, hogy Svájc vagy éppen az Egyesült Államok 24 tagállama (ahol a népszavazás bevett intézmény) a demagógia „sivataga”, nem pedig a direkt demokrácia „laboratóriuma”?
 
Ugyanakkor tény, hogy a politikai kultúrának és az adott társadalom konfliktusosságának nagy szerepe van abban, hogy mivé fejlődnek a direkt demokrácia mechanizmusai. Franciaországban például az a rendszer, amelyet a névadó dinasztia alapján közkeletűen bonapartizmusnak neveznek, népszavazások révén szilárdította meg, és tartotta fenn az uralmát, és így egy eredendően demokratikus intézmény maga vált az egyeduralom tartópillérévé, egy legitimációs játékszerré III. Napóleon kezében (egy másik, és nem eldönthető kérdés persze, hogy volt-e más alternatíva a gyengének bizonyult köztársaságon vagy a királyság restaurációján kívül).
 
A példák alapján úgy tűnik, nem önmagukban az intézmények, hanem a politikai kulturális és társadalmi közeg, a politikai, társadalmi konfliktusok mélysége, a konfliktusok kezelésének módja a döntő szempont abban, hogy a direkt demokrácia formáinak a gyakorlása a politikai rendszer megszilárdítójává, vagy éppen végzetévé válik. Még a terület mérete sem döntő szempont. A nagy területű Egyesült Államok és a kis területű Svájc az első, a nagy területű Franciaország története nagyobb részében az utóbbi modellhez állt közel. Az ország méreténél fontosabb szempont a direkt demokrácia sikeres működtetésében az államszerkezet jellege. Az előző kettő föderális szerkezetű állam, amelyekben a regionális (tagállami) állampolgári közösségek jogosítványai fékezőleg hatnak a központi hatalomra, így a direkt demokratikus formák pontosan arra szolgálnak, amelyre kitalálták őket: a központi hatalom ellensúlyaként, és így a polgárok szabadságának biztosítékaként funkcionálnak. Franciaországban viszont a centralizáció révén megerősödő központi hatalom sikeresen felhasználta a direkt demokráciát önmaga legitimitásának alátámasztására, félretolva a kisebb állampolgári közösségek (régiók, tartományok) jogait.
 
Dane Waters, a Dél-Kaliforniai Egyetemen működő Initiative & Referendum Institute alapítója és elnöke tanulmányában a népi, állampolgári kezdeményezéseken alapuló közvetlen demokráciát az amerikai szabadság központi elemének tekintette. A 19. század végén a Populista Párt és a progresszív mozgalom éppen annak érdekében karolta fel a közvetlen demokrácia formáit, hogy a népi törvénykezdeményezések és referendumok révén megzabolázza az amerikai kisember által túlzottan erősnek érzett kormányzat hatalmát. Sokakat aggasztott, hogy a pártgépezetek – a trösztök világának politikai tükörképeként – önállósulnak a társadalomtól, és „felfalják” a demokráciát, ezért visszaperelték a demokratikus politikai döntéshozatalt a kisember számára (ma ezek a progresszív törekvések a jobboldalon, a Tea Party mozgalomban jelennek meg).
 
Az alpesi köztársaság kantonjaiban, valamint az Egyesült Államok sok államában a direkt demokratikus eljárások az információknak a politikai döntések előkészítésébe történő becsatornázását, „alulról felfelé” történő áramoltatását szolgálják, és szerepük van a közösség, a „nép” és az elit közötti információcserében, valamint az elitek uralmának, a politikai és gazdasági érdekcsoportok befolyásának ellensúlyozásában.
 
Természetesen a direkt demokráciát nemcsak az állampolgárok gyakorolhatják, hanem „felülről”, a kormányzat felől is bátorítást kaphatnak az ilyen kezdeményezések. Az, hogy egy párt, mozgalom, vagy akár maga a kormány közvetlenül a választókhoz, a „néphez” fordul, nem tekinthető önmagában a demokráciát és a parlamentarizmust veszélyeztető akciónak. Az is igaz, hogy a „néphez fordulás” gesztusa nem iktathatja ki a demokrácia működéséből sem a parlamentáris döntéshozatalt, sem a technokrácia (szakértőiség) szempontját, sem a nemzetközi szerződésekből és a nemzetközi szervezetek tagsági viszonyából fakadó kötelezettségek teljesítését.
 
A direkt demokráciának is vannak gyengéi. Az egyik nehezen kiküszöbölhető korlát az illetékesség kérdése, illetve ezzel összefüggésben az információ birtoklása (vagy annak hiánya). Nem érdemes olyan kérdésekkel „zaklatni” az állampolgárt, amelyet információ hiányában nem képes/akar megválaszolni. Különösen igaz ez a deliberatív formákra. Mivel a deliberatív demokrácia feltételezi a felek egyenlőségét, az információhiányos egyén szükségszerűen hátrányt szenved, vagyis csorbul az egyenlőség elve.
 
Minél inkább helyi (községi, lakóközösségi, üzemi) szintű a direkt demokrácia gyakorlása, annál valószínűbb, hogy jól feltett, releváns kérdésekre jó, végiggondolt válaszok születnek, hiszen a kisebb közösségeken belül könnyebb információhoz jutni, másrészt az egyének motiváltabbak, hogy részt vegyenek a közös döntéshozatalban (bár a motiváció még az ilyen kisméretű közösségekben sem mindig magától értetődő, itt is sok a félrehúzódó, a potyautas, aki a döntések előnyeit élvezni kívánja, de azokban nem vesz részt). A „nemzet(állam)i” szintű ügyekben, főleg ha gazdaságról van szó, az állampolgár hajlamos a válaszadáshoz szükséges kellő információk begyűjtése nélkül, pusztán vágyai, rokon- vagy ellenszenvei alapján válaszolni.

Vagyis akkor járunk el helyesen, ha a „nép” bevonását a döntésekbe nem misztifikáljuk, de nem is becsüljük le a jelentőségét – nem a gyakorlati, hanem az elvi jelentőségét. Abból kell kiindulnunk, hogy a demokrácia akkor működik, ha az állampolgár rendszeresen megerősítést nyer abban a meggyőződésében (?), hogy ő fontos, az ő véleménye is nélkülözhetetlen a politikai szereplők számára.
 

A „nép megkérdezése” vagy alternatív szavazószámlálás?
 

Ha megállapítottuk, hogy a „nép” megszólítása nem ellentétes a demokráciával, hanem azt erősíti, feltehetjük a konkrét kérdést: megfelel-e a deliberatív demokrácia kritériumainak a kormány kezdeményezése.
 
Mint már kifejtettük, a direkt demokrácia a polgárok szabadságának biztosítására szolgál. Ebbe belefér az is, hogy maga a hatalom birtokosa forduljon az állampolgárokhoz. De két minimális követelmény felvethető a kormány kezdeményezéseivel kapcsolatban: a feltett kérdéseket célzottan azokhoz a csoportokhoz intézzék, amelyek kompetensek az adott kérdés tárgyában, és elegendő információ álljon rendelkezésre a döntés várható előnyeiről és hátrányairól.
 
A jelenlegi nemzeti konzultációban egyik feltétel sem érvényesül. A nemzeti konzultáció által tartalmazott kérdések összeállításánál láthatóan nem a kompetencia volt a rendezőelv: a kérdések változatos területeket ölelnek fel, az átalányadózástól a gyermekes családok szocpol támogatásán és a devizahitelesek megsegítésén keresztül a nyugdíjak vásárlóértékének fenntartásáig. Egyik kérdésben a nyugdíjasok, másikban egy kár elszenvedői (devizahitelesek) kompetensek. A kérdőív elkészítői valószínűleg abból indultak ki, hogy az egyén képes megtervezni a jövőjét (a nyugdíjas éveiig), de ezt a racionálisan mérlegelő, előrelátó emberfelfogást az antropológia nem támasztja alá (arról nem beszélve, hogy jöhet egy másik kormány, amelyet „nem köt” a konzultáció).
 
Az pedig igazságtalanak is tűnhet, hogy a devizahitelesek megsegítéséről azok (is) döntenek, akik nem kerültek bajba, hiszen így nem tudják megítélni, hogy a rászorultak milyen segítséget is igényelnek. Célszerűbb lett volna közvetlenül az egyes célcsoportokhoz fordulni, és feltenni a kérdést, nekik milyen igényeik és ötleteik vannak, miben látnák a hatékony kormányzati segítség módját. A kérdőív ennek nem a legalkalmasabb eszköze.
 
A kérdőív készítői elkövették azt a hibát, hogy a lehető legbonyolultabban tették fel a kérdéseket, amelyeknek a hossza a 4-től a 7 sorig terjed. Innentől kezdve a „nem tudom megítélni a kérdést” rubrika kitöltésének nagy száma borítékolható. Vajon hányan veszik majd a fáradságot mind a 16 (!) kérdés átböngészésére, a válaszokon való tépelődésre, az előnyök és hátrányok mérlegelésére? Vélhetően legnagyobb számban azok válaszolnak majd, akik a kérdőív visszaküldésével lojalitásukat akarják bizonyítani a kormány iránt. Hogy ők mit húznak be, szinte mindegy. A kormány számára a lényeg, hogy a támogatók köre felmérhető legyen.
 
Végül feltehetjük a kérdést: ha a nemzeti konzultáció nem felel meg a kompetencia elvének, és nem alapul az információkhoz való hozzáférés egyenlőségén, akkor mire szolgál ez a kezdeményezés? A kormány nyilvánvalóan arra törekszik, hogy az állampolgárokban olyan érzést alakítson ki: számára fontos az egyszerű emberek véleménye, szemben ez előző Gyurcsány- és Bajnai-kormányokkal, amelyek a szakértőiségnek biztosítottak előnyt. Emellett a kormánynak egy pragmatikus szándéka is lehetett: az, hogy a konzultáció révén felmérje önnön támogatottságát (tekintve a közvélemény-kutatási adatokban tükröződő kedvezőtlen tendenciát), és szorosabb egységbe kovácsolja támogatói táborát.
 
Hogy előreláthatóan saját szavazói fogják visszaküldeni a kérdőívet nagyobb számban, és így nem az emberek összességének, hanem a kormánypárt(ok) választóinak a véleménye fog tükröződni? Ez sem baj, hiszen a kérdőívnél jobb módszer nincsen arra, hogy a kormány felmérje a lakosságon belül a lojalitás mértékét, a potenciális támogatói kör nagyságát. A kormány számára tehát az akció mindenképpen siker. A probléma az, hogy ezzel nem jutottunk közelebb a valódi „tanácskozó” demokráciához.

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország