Roosevelt New Deal programja felkeltette a figyelmet Magyarországon, bár sokan lekommunistázták a patrícius Rooseveltet. Cs. Szabó László elsők között írt az elnökről magyar nyelven. Cs. Szabó könyve a mai politikatudomány számára is hasznos adalékkal szolgál, a kritikus választás fogalmáról, és a domináns pártrendszer lebontásáról, valamint a politikusi személyiség szerepéről.

A kritikus választás

Miért fontos számunkra Cs. Szabó László könyve Rooseveltről? Semmiképpen sem azért, hogy amerikai politikatörténetet írjunk. Sajnálatos módon, Magyarországon és a magyar politikatudományban kevés figyelem irányul a globális Dél politikai rendszereire és pártrendszereire (ld. erről Kovarek Dániel cikkét: Keletre, magyar politikatudomány! Politikatudományi Szemle, 2024/3. 88-99.). Az Egyesült Államok politikatörténete azonban kiemelt téma. Ugyanakkor ennek a tanulmánynak nem az Egyesült Államok a tárgya. Még kevésbé lehet célunk Roosevelt életének leírása, vagy akár csak elnökségének értékelése. A cél az, hogy megvilágítsuk azokat a tényezőket, amelyek képesek átlendíteni a pártrendszereket. Úgy gondoljuk, hogy az amerikai 1932-es és a mai magyar választást összeköti egy fogalom: „mindkettő kritikus választás”. Kritikus választáson azt értjük, ahogyan az Uralkodó párt című könyvben kifejtettünk, hogy az olyan választás, amely „alapvetően megváltoztatja a pártok és politikusok viszonyát az adott országban” és „a korábban megismert minták, jellemzők jelentős része elveszíti relevanciáját, és új megközelítésekre van szükség a politikai rendszer leírásához”. (17.)

Az elég világos, hogy a 2009-es magyarországi országgyűlési választás miért volt kritikus, és miért (lehet) hasonló a 2026-os választás, hiszen 2009-ben a korábbi pártrendszer összeomlott, és bármi lesz a végeredmény, valószínű, hogy átrendeződés várható 2026-ban, ahogyan az ellenzéken belül már megtörtént a Tisza fellépésével. Az már talányos, miért hívjuk kritikusnak az amerikai választást. Elvégre míg 2009-től az MSZP összeomlott, és míg 2026-ban új szereplőként a Tisza fellép, nem állíthatjuk, hogy az amerikai pártrendszer gyökeresen megváltozott volna. Vagy mégis?

Noha a két párt váltógazdálkodásán és koalíciós társ nélküli kormányzásán alapuló Westminster-modell nem változott, valójában mélyreható átalakulás következett be, egyfelől a Demokrata Párt arculatában, a következő évtizedeket meghatározó társadalom- és gazdaságképében, ennek megfelelően a szakpolitikai döntésekben, másrészt ezek mind hatottak a Republikánus Párt mozgására. Az amerikai rendszer egy jó példája annak, hogyan képesek a pártok reagálni a kihívásokra, és ez a képesség az, amit a magyar pártok nem tanultak meg tőlük – 2009-ig. Magyarországon az 1990-es években a pártrendszer statikusnak tűnt, és így a 2009-es választás – a kétharmados Fidesz-győzelemmel, a Jobbik és LMP parlamentbe kerülésével, az SZDSZ összeomlásával – sokként érte a társadalmat, mint ahogyan a Fidesz tábora is sokkolóan tekint a Tisza mindezidáig fölényes kampányára.

Valójában kevéssé tűnnének ezek a változások meglepőnek, ha elfogadnánk a változást mint a politika alapvető jellemzőjét: a demokrácia nem statikus, nem egy állapot, hanem egy folyamat. Ezt a folyamatközpontúságot legjobban az amerikai poltiikai példákon lehet megtanulni. A jelenlegi írás erre tesz kísérletet.

Gyakran statikusnak látják az amerikai pártrendszert, holott az több alkalommal változott. Az 1828-as választás és az 1860-as választás egyaránt nevezhető kritikus választásnak: az első elvezetett a győztes, Andrew Jackson ellenfeleinek egyesüléséhez, a Republikánus Párt megalakulásához (1856), a másik pedig a Demokrata Párt válságához. A válság visszatérő az amerikai politikatörténetben, 35-40 évenként bekövetkezik. Mindeddig az amerikai pártrendszer stabilitása azon alapult, hogy a két nagy párt sikeresen alkalmazkodott a külső körülményekhez, a társadalom és gazdaság kihívásaihoz. Továbbá Roosevelt éppúgy átállította a Demokrata Pártot, mint ma Trump a Republikánus Pártot, csak éppen ellenkező előjellel: míg Roosevelt eltolta a Demokrata Pártot a jólét-bővítő konszenzus elfogadása felé, addig Trump eltasztította a Republikánus Pártot egy jobboldali populista irányba. Mindketten megkapták a populista jelzőt, okkal: míg Roosevelt a populista mozgalom baloldali, Trump a jobboldali térfelét képviseli. S mindketten szemben álltak azzal, amit saját korukban liberalizmusnak neveztek: Roosevelt gazdasági értelemben, Trump pedig mind gazdaságilag, mind kulturálisan.

Miért Cs. Szabó László Roosevelt-írásán keresztül vizsgáljuk meg az amerikai pártrendszer kritikus választását? Erre három okunk van. Egyfelől, Cs. Szabó László Roosevelt-írása az első magyar nyelvű tanulmány Rooseveltről. Másrészt, a szerzőt a megértés szándéka vezette írásában. Akkor, amikor a világ gyanakodva tekintett a roosevelti gazdaságpolitikára, és abban a tervutasításos gazdasághoz való elkanyarodást látta, Cs. Szabó feltette a kérdést: mi is ez a modell? Leíró jelleggel, az ítélkezést mellőzve írta meg témáját. Harmadszor, példa a mű arra, hogy, bár közgazdász írása, lehetséges a gazdasági és társadalmi folyamatokról írni közérthető stílusban. Cs. Szabó leírja természetesen a gazdaságpolitikát, mélyen elemez statisztikai adatokat, de nem feledkezik meg a társadalom pszichológiájáról és a személyiség szerepéről sem. Írása nem szűken szakmai, nem csupán közgazdasági, hanem szociálpszichológiai, politológiai és vezetéstudományi mű.

Cs. Szabó a Roosevelt című könyvet végül 1935-ben jelentette meg. Hamarosan otthagyta az Iparkamarát, és a Magyar Rádió irodalmi osztályának vezetője lett (1935-1944). 1948-ban elhagyta az országot, és Olaszországban, majd Nagy-Britanniában élt. 1984-ben halt meg, amikor Reagan elnöksége kezdte lebontani a roosevelti, majd demokrata párti utódai (Truman, Kennedy, Johnson és Carter) által tovább vitt jóléti reformokat. De ez már egy másik történet!

„Arról a kommunista patríciusról”?

A két háború közötti magyar közéletet jól jellemzi, hogy amikor Cs. Szabó László főnöke, Éber Antal, a Kereskedelmi és Iparkamara elnöke megtudta, hogy titkára tanulmányt ír Rooseveltről és a New Deal-ről a Válasz című folyóiratba, felháborodottan mondta: arról a kommunista patríciusról! Ez jól illusztrálta a fogalmi zűrzavart, amely jellemezte a korabeli közéletet: az állam hatáskörét kiterjesztő, a gazdasági folyamatokba beavatkozást pártoló Roosevelt bizonyos körökben csak kommunista lehetett! A kommunista jelző azt jelentette akkoriban, mint ma a populista: valami veszélyes, felelőtlen irányzatot. A Tanácsköztársaság emlékével a háta mögött a Horthy-kori elit számára a kommunizmus az ördög volt, és mindenki, aki eltért a szabadversenyes gazdaság doktrínájától, az kommunistának minősült. Az Egyesült Államokban sokan megvetően „rózsaszín patríciusnak” nevezték Rooseveltet, ha ugyan nem kommunistának és fasisztának, egy szuszra.

A másik oka Éber fölháborodásának és értetlenkedésének, az volt, hogy az Iparkamara elnöke gazdasági értelemben liberális volt, és összeférhetetlen volt a gazdasági liberalizmussal az állami tervezés, amelyet Roosevelt megvalósított a New Deal keretében. Általános tendenciának tekinthető, hogy a világgazdasági válság miatt sokak bizalma megingott a gazdasági liberalizmus majd kétszáz éves doktrínáiban. A szocialisták, marxisták és szélsőjobboldaliak mellett a liberálisok egy része is szakítani kívánt azzal a közhelyszerű dogmával, hogy az államnak nincs feladata a gazdasági életben. Ekkoriban megfordult a korábbi ideológiai tendencia Magyarországon, éppúgy, mint az Egyesült Államokban: a konzervatívok váltak a szabad verseny híveivé, míg a liberálisok egy része elfogadta a verseny korlátozásának, az állami hatáskör kiszélesítésének gondolatát.

Érdekes módon éppen a népi mozgalom lapja nyújtott fórumot a tanulmány számára, ami ugyancsak ellentmondásnak tűnik: mit akarhattak a népiek tudni egy amerikai elnökről! Valójában a népiek éppúgy hívei voltak az állam hatáskör-kiterjesztésének a reformok érdekében, mint Roosevelt. Mindez jól mutatja azt, hogy Amerika „divatban volt” a stagnálónak tűnő Horthy-korszakban, csak éppen nem annak elitjében, amelyet az Iparkamara elnöke reprezentált, hanem a rendszer ellenzéki térfelén – éppúgy, mint a reformkorban, amikor Bölöni Farkas Sándor utazást tett az Újvilágban.

A domináns pártrendszer

Az 1861 utáni fél évszázadban az Egyesült Államokban, szövetségi szinten, domináns pártrendszerről beszélhetünk: ebben az időszakban mindössze három demokrata párti ciklus volt, a Republikánus Párt teljesen dominálta a szövetségi szintet. Maurice Duverger francia politológus dominánspárt-elméletét vesszük alapul, amely szerint a párt dominanciája nem annak társadalmi támogatottságán alapul, hanem azon, hogy a kormánypárt képes egyedül meghozni minden döntést, és nem kell figyelemmel lennie más pártokra. A helyzet persze ennél bonyolultabb volt, mert az amerikai föderalizmus enyhített a Republikánus Párt hatalmi monopóliumán: a szövetségi szint alatt, a tagállami kormányzatok már nem tükrözték a Republikánus Párt hatalmi pozícióját. Sőt, V. O. Key politológus észrevette, hogy a déli államok nagy részében a Demokrata Párt éppúgy domináns pártnak minősült. Ennek pedig roppant egyszerű volt az oka: a polgárháború emléke, konkrétan az azonosulás a Demokrata Párttal, az „apák pártjával”. Más tekintetben: a megszállónak tekintett republikánusokkal szembeni ellenszenv. Mélyebb társadalomlélektani tényező felől szemlélve, úgy is mondhatjuk: Key szerint a déli oligarchia kihasználta a déli szavazók regionális érzelmeit, és félelmét a republikánus reformoktól, köztük az afroamerikaiak egyenjogúsításától (Key visszautasította a hipotézist, hogy csupán a déli szegény rétegeket jellemezte volna előítéletesség, és a déli államok művelt vezető rétege mentes lett volna a szegregáció-pártiságtól).

Így fent, országos szinten a domináns párt más volt, mint lent, az önkormányzatok szintjén. Kicsit hasonló ez ahhoz a történelmi mintázathoz, hogy a dualizmus idején (1867-1918), vagyis a Republikánus Párt dominanciájával párhuzamosan a kiegyezés-párti Szabadelvű Párt leválthatatlan volt országosan, míg ténylegesen Magyarország sok megyéjében, főleg a keleti országrészben a függetlenségi, közjogi, 48-as ellenzék beágyazott volt a társadalomban. Vagy, hogy a mára utaljunk, miközben a Fidesz domináns volt az elmúlt két évtizedben a közéletben, mindezt színesíti az, hogy Budapest és sok önkormányzat stabil, tartós ellenzéki mintázatot mutat. Mindez ráirányítja a figyelmet arra, hogy a domináns párt és a megosztott ellenzék viszonya sem korszakonként, sem földrajzilag nem determinált.

Eddig a szocializációs tényezőkről beszéltünk a dominancia terén, tehát arról, hogy az Egyesült Államokban a történelmi mintázat hogyan alakította a választási magatartást. De természetesen a választási magatartás nemcsak nemzedéki élmények által befolyásolt. A gazdaság és társadalom folyamatai is alakítják, és nem mindegy, mely pártról érzik a választók azt, hogy tudja kezelni a változásokat. A mai amerikai társadalmi és politikai összkép sokszor elfedi, hogy a 19. század végén a Republikánus Párt kiállt az afroamerikai emancipáció mellett, akár kényszerítő eszközökkel, míg a déli demokraták nagy része ellenszenvezett a reformokkal. Senki nem sejtette, hogy kilenc évtized múlva ez megfordul, amiben a roosevelti kormányzás mérföldkövet jelentett.

Timothy Hepell angol politológus tézise, az ún. degenerációs tézis szerint egy domináns párt elveszíti harmadik vagy negyedik ciklusára a megújulási képességét: az adott párt megkopik, elfárad. Az 1865 és 1932 közötti, republikánus „hosszú ciklusok” által uralt periódusban háromszor történt meg, hogy három republikánus adminisztáció egymás után kormányzott. Az utolsó hármas időszaka az 1921-1932 közötti évtizedre esik, azaz éppen a világgazdasági válság vetett véget a republikánus ciklusnak. A megkopást bizonyítja, hogy a korrupciót szövetségi szinten a Republikánus Párttal azonosították.

A Kormányzásra várva című könyvben négy forgatókönyvet vázoltunk fel a nemzetközi politikatudományi szakirodalom alapján a domináns párttal kapcsolatban: az első, amikor a dominancia évtizedeken át megmarad, a második, hogy a kormány és ellenzék együtt buknak meg, és az egész pártrendszer összeomlik, a harmadik, hogy az ellenzék megszerzi a hatalmat, de nem tudnak kormányozni, végül az utolsó forgatókönyv, hogy az ellenzék hatalomra tud kerülni. Bár a második forgatókönyv könnyen megvalósulhatott volna, végül Roosevelt elérte, hogy a negyedik megoldás valósult meg. Ennek oka az alkalmazkodóképességben rejlett, mind a párt alkalmazkodásában, mind Roosevelt személyében.

          Az Észak-Dél és az ipar-mezőgazdaság törésvonal fokozták a társadalmi és politikai ellentéteket, valamint a pártszenvedélyeket. A Republikánus Párt mindinkább úgy jelent meg a közvélemény előtt, mint a gazdasági nyertesek, a nagytőke pártja. Cs. Szabó felhívja a figyelmet egy összefüggésre: a polgárháború óta a Dél mindinkább iparosodott, de a déli ipar gyenge, ezért a 20. század elején a déliek követelték az ipar védelmét (korábban csak az északi tőkések kívánták az iparvédő vámok védelmét). Cs. Szabó úgy látta, hogy a két párt arculatában, gazdasági profiljában kezd helyet cserélni, amit a magyar szerző úgy interpretál, hogy közel kerülnek egymáshoz. Pontosabban a párt centruma közel állnak egymáshoz. Mint írja, „a legtöbb francia párthoz hasonlóan az amerikai pártok vízválasztó vonala a párt közepén húzódik át: jobbszárnya közelebb áll a szomszédos jobbpárthoz, balszárnya a legközelebbi baloldali párthoz.” (19.) Cs. Szabó szerint a szétbomlás potenciális fenyegetést jelent a Demokrata Pártra. De utal arra a jelenségre, amit a későbbi politikatudomány perszonalizációnak nevez: Roosevelt személye képes összehangolni pártjának különböző, széttartó, akár egymással ellentétes csoportjait. Ezt úgy fejezi ki, hogy „Roosevelt „egyik lába a baloldalon, egyik a jobboldalon, feje balra fordul, vagyis középnyugat felé”. (19.)

          Az Egyesült Államokban a félidős választások mindig próbái a fennálló kormányzat népszerűségének. A roosevelti politika jól vizsgázott, legalábbis ha a választási eredményeknek bizonyító erőt tulajdonítunk. A Demokrata Párt több mint húsz tagállamban 80%-nál nagyobb mértékű győzelmet ért el az 1934-es képviselőházi választáson, míg a republikánusok csak Észak-Dakotában szereztek több mint 80%-os fölényt a választók körében. Kockázatot jelentett a Demokrata Pártra két rendszerellenzéki párt, a Progresszív Párt és a Farmer-Munkás Párt indítása. Utóbbi egy államban, Wisconsinban aratott győzelmet. Vagyis, a baloldali ellenzék, amely rendszerellenzékként viselkedett, éppúgy vereséget szenvedett, mint a szélsőjobboldal. Másként fogalmazva, Roosevelt és a New Deal, miközben kiküszöbölték a kapitalizmus igazságtalanságait, megmentették a politikai, kormányzati és pártrendszert a felfordulástól. Ez azonban nem zárja ki, hogy Roosevelt alkalmazkodott a kihívásokhoz, és ennek megfelelően áthangszerelte a Demokrata Párt arculatát, programját, szociálisan érzékenyebbé téve azt, és eltolva a szövetségi kormányzat nagyobb mértékű hatáskör-kiterjesztése felé.

          Az, hogy Roosevelt megszerezte a Dél és a Középnyugat szavazatait, nem csoda. Itt hagyományosan a Demokrata Pártra szavaztak, 30-40 évvel korábban is. Valószínű, hogy a demokrata párti szavazók két csoportra tagolódtak: a törzsszavazókra, akik mindig a Demokrata Pártra voksoltak, szocializációs okokból, és azok, akiket a válság tönkretett, és elsősorban a gazdasági meg társadalompolitikai program miatt választották a demokratákat. Érdekesebb az Északkelet esete. Az északkeleti államok republikánus fellegvárak voltak, ám a Demokrata Párt győzött számos választókerületben, így a legrepublikánusabb államban, Pennsylvaniában 12 választókerületben. Vagyis, Roosevelt új Demokrata Pártja képes volt átvágni a regionális törésvonalat.

A középszer ereje és a személyiség varázsa

Cs. Szabó megállapítása, miszerint Roosevelt arca a „középnyugat” felé nézett, nem csak arra utal, hogy a demokrata párti elnök megszerezte a Középnyugat szavazatait, ahol a populizmus és a progresszivista mozgalom már évtizedek óta dominálta a politikai életet, érzékenyítve a társadalmat és az elitet a társadalmi reformok iránt. A Középnyugat nem csak a reformok földje volt, hanem a sztereotip amerikai kisembereké, akik még kötődtek a hagyományokhoz, a földhöz, és az életükben a gyakorlatiasság többet nyomott a latban, mint az elvont doktrínák. Cs. Szabó idézi Arisztotelészt, aki szerint a társadalmi középszer uralma biztosítja az állam stabilitását. Roosevelt győzelmét abból vezeti le, hogy a Demokrata Párt elnökjelöltje a középszer uralmát hirdeti, és támogatta a középosztály megteremtését. Végső soron az amerikai társadalom, amely nagyra értékeli a gyakorlatiasságot, azt látta Rooseveltben, aki leginkább megfelel a középszer uralmának. Roosevelt konzervatív eszközökkel képviselte a társadalompolitikai reformgondolatokat. Ezért sikeresebb tudott lenni, mint a lényegében hasonlóan állami beavatkozást támogató, ám harciasabb hangú, radikálisabb baloldali ellenzékiek: a populista Huey P. Long vagy a szocialista Upton Sinclair.

          Roosevelt felfogható egyfajta kiegyenlítőnek: olyan személynek, aki egyesíti magában a konzervatív stílust és értékrendet meg a reformer szándékot. Példája mutatja, hogyan lehetséges alátámasztani konzervatív elvekkel a reformer politikát. Cs. Szabó hangsúlyozza, hogy Roosevelt nem mindenható. Sőt! Hangsúlyozza, hogy Roosevelt örökké jégen táncol, mert ellentétben kora diktátoraival, bármikor leváltható a választásokon. Roosevelt nem pénzügyi sikereivel érte el megválasztását, és népszerűségét, hanem azzal, hogy optimizmust sugallt, szemben sótlan, fantáziátlan elődjével, a republikánus Herbert Hooverrel, továbbá megtestesítette a középszert, szemben a fanatikus, nagyhangú Longgal. A doveri átkelés. Nyugat-európai helyzetkép című esszéjében kiábrándítóan nyilatkozott a demokráciáról: „Minden század homlokán aranybetűk ragyognak, a buzgó tizenhetedik a katolikus Szentséget hirdette, a tizennyolcadik az Értelmet, a tizenkilencediken ez fenyeget: jaj a pénzteleneknek!, s a huszadikon ez: jaj annak, aki a népet untatja.” (Cs. Szabó: Doveri átkelés. Bp., 2022, Magyar Művészeti Akadémia Nonprofit Kft. 22.) Roosevelt nem volt unalmas. Soha nem bújt el a számok és statisztikák mögé. Sőt, tehetjük hozzá, Roosevelt törekedett arra, hogy legyen jelen az amerikai háztartásokban: ő volt az első elnök, aki rendszeres rádióműsoron keresztül szólt az amerikaiakhoz.

          Optimizmusa és a média által felerősített közvetlensége éles ellentétben állt elődjei tartózkodásával. A rádió lehetővé tette a mindenütt jelenlevőség illúzióját. Ahogyan Európában, az Egyesült Államokban is ott fenyegetett a diktatúra veszélye, mert a 30-as években szélsőjobboldali mozgalmak (Ezüst Légió, Német Amerikai Bund) felléptek, illetve a populisták egy részét (leginkább Longot) is támadták a diktatórikus törekvéssel. Természetesen voltak félelmek a szélsőbaloldaltól is, de ez jóval kisebb, testetlen veszélynek tűnt (Sinclairt ugyan vádolták diktatúrával a jobboldali körökben). Ezt akadályozta meg Roosevelt. Ahogyan később Cs. Szabó írta, csak éppen nem Amerika, hanem Belgium és a rexista mozgalom vezére, Léon Degrelle apropóján, de igaz volt a korabeli Amerikára is: „A tömeg a háború [ti. az I. világháború – P. Á. megjegyzése] óta hevesebben is érez, indulatainak szabadabb a folyása, szeretni akar, hőst akar és nem személytelen parlamentarizmust. A fasizmust nem lehet jóléttel leküzdeni, csak hozzá hasonló Kalanddal.” (Doveri átkelés. 37.) A New Deal jelentette a Kalandot amerikai földön. S így a demokrácia védelmét.

A történelem visszatérése

Az amerikai történelemben harmincöt-negyven évenként válságok köszöntenek be, amelyek átrendezik az amerikai pártrendszert, és ezt követően a két nagy párt átépíti identitását és programját: az 1850-60-as években a rabszolgaság és a tagállami jogok kérdése polgárháborúhoz vezetett, majd az 1890-es években a populista mozgalom kihívást intézett a pénzügyi rendszer ellen, az 1920-as évek végén és az 1930-as évek elején a gazdasági válság mélyítette el a társadalom kettészakadását, majd az 1960-as években a vietnami háború, az ifjúsági forradalom és ellenkultúra, a 2000-es években pedig a neokonzervatív fordulat rendezte át a pártok belső életét. Minden fordulat azzal járt, hogy a pártrendszer veszélybe került. Ám egy harmadik párt soha nem volt képes áttörni a kétpárti váltógazdálkodáson alapuló rendszert, a Westminster-modell megmenekült minden esetben, de ennek az ára igen nagy volt: a két párt az adaptációs nyomás hatására alkalmazkodott a kihívásokhoz, ezekhez szabva identitását.

          Roosevelt széles koalíciót kovácsolt a Demokrata Párt mögött, és a sokszor maradi, kulturálisan konzervatív, ám gazdasági reformok iránt nyitott (ha úgy tetszik, kulturálisan jobboldali, gazdaságilag baloldali) Demokrata Pártot végleg elhelyezte a reformer erők oldalán. Roosevelt példája mutatja, hogy egyetlen személy is képes lehet befolyásolni az országos politikát: azzal, hogy személyisége varázsával a legváltozatosabb rétegeket tömörítette szövetségbe. A hagyományosan konzervatív déli, a reformtörekvések iránt bizakodó, populista nyugati és a liberális északkeleti demokrata pártiak egyben tartása nagy érdeme volt, de ehhez a szövetséghez még megszerezte a munkanélküliek és a szervezett munkások szavazatát. Sőt, bár a New Deal leginkább a fehér munkásoknak segített, de az országon belüli mobilizáció miatt már a következő évtizedek fejleménye, az afroamerikaiak elköteleződése a Demokrata Párt felé szintén megkezdődött. Ugyanis Roosevelt utódai folytatták a jóléti reformokat, immár kiterjesztve új rétegekre. A Demokrata Párt húszéves építkezés, politikai folyamatosság és a roosevelti örökséghez való ragaszkodás révén dominálta a közéletet, és közel került ahhoz, hogy domináns párttá váljon (1932-1953 között öt demokrata párti ciklusról beszélhetünk, igaz, ebből kettő a világháborúra esett, amikor nem tartottak választást).

          Nem csak az Egyesült Államokban jöttek rá, hogy a jóléti politika gátja a diktatúráknak. A skandináv modell, amelyre Cs. Szabó szintén hivatkozik, vagy éppen az Európai Gazdasági Közösség története, az alapítók eszmeisége, amely a kereszténydemokráciában gyökerezett, szintén abba az irányba vezetett, hogy a jóléti politikát, a szociális jogok bővítését tekintették hatékony gátnak a diktatúrákkal szemben.

          Más értelemben is beszélhetünk „visszatérésről.” A Demokrata Párt a társadalompolitikai fordulattal, a szegények érdekeinek képviseletével átvitte a gyakorlatba a századvégi populizmus programját: a roosevelti program megvalósította a nyolcórás munkanaptól a gyermekmunka megszüntetéséig azokat a reformokat, amelyeket a megelőző évtizedekben a reformer mozgalmak megfogalmaztak. Roosevelt populizmusa hosszú távon befolyásolta a Demokrata Párt politikáját. Ahogyan Roosevelt áthangszerelte a Demokrata Pártot, úgy a 2010-es években a Republikánus Párt mindinkább elköteleződött Trump mellett. Másként, más módon, de Trump ugyanúgy lázadó a saját pártja fősodorbeli politikusai számára, mint Roosevelt  volt. Mindketten a társadalom veszteseinek védelmére hivatkoztak, ám egészen más politikát valósítanak meg a gyakorlatban. Közös a kritika a liberalizmussal szemben, de ennek egészen más a szerepe.

          Mi a különbség? Trump elitellenessége magában foglalja a kulturális elitet, ti. az értelmiséget. Roosevelt viszont a New Deal megvalósítása során támaszkodott az értelmiségre. Ő volt az első olyan elnök, aki szakértőket vont be a kormányzásba. Trump sokak számára azért volt szimpatikus, mert azt ígérte, visszahozza a politikát mint küzdelmet, konfliktust. Roosevelt kulturálisan liberális volt, míg Trump éppen konzervatív pozíciót foglal el a kultúrharcban. A trumpi politikát könnyen tekinthetnénk unikálisnak, ha figyelmen kívül hagyjuk, hogy Roosevelt éppen annak köszönhette sikerét, amit ma Trumpnak tulajdonítanak: a konszenzusok megtörésének, a szokatlan (esetében optimizmust sugárzó) személyi stílusnak, és annak, hogy merész megoldásokkal kísérletezett.

          Magyarországra vetítve, fontos látni, hogy a kritikus választás nem olyan szokatlan a nyugati világban, mint ahogyan a magyar közbeszédben gyakran tűnik. Éppen ellenkezőleg, az Egyesült Államok a jó példa arra, hogy a kritikus választás képes lehet megváltoztatni az addigi politikai kultúrát. Cs. Szabó László ugyan közgazdász volt, de mély pszichológiai elemzést adott, hogyan sikerült Rooseveltnek megnyerni a társadalom bizalmát. A bizalom és az alkalmazkodóképesség fontos tényező volt Roosevelt sikerében. Ahogyan Orbán Viktor a 2009-es választás idején, ma Magyar Péter azzal próbál széles tábort építeni, hogy azt sugallja, alkalmazkodóképesebb, mint az ellenzék bármely másik pártja, és jobban érti az embereket, mint akár a hatalmon lévők, akár más ellenzéki pártok.

          A lényeg azonban az, hogy a történelem, és beleértve a politika- és párttörténet, nem egy olyan folyamat, amely egyszer megtörtént. Ahogyan az amerikai példán láthatjuk, a kritikus választás, a domináns párt és a populista visszatérés egyaránt olyan mintázatok, amelyek vissza-visszaköszönnek az amerikai történelemben.